Hatalmas méretű, öreg almafa volt az udvarunk közepén. Törzse három felé ágazott, az egyik függőlegesen megmászhatatlanul magasodott a lombok között. A másik kellemes ráhasalható ívben növekedett gírbe-gúrba ágaival. A harmadik meredeken nőtt ki az elágazásból. A macskák ezt szerették a legjobban. Lendületesen szaladtak fel, végig a vékonyka gallyakig. Mókusokat megszégyenítő ugrálást rendeztek a magasban. Órákig tudtak így játszani, a fa alatti nyugágyból követtem a mozdulataikat. Remekül szórakoztunk. Egyszer csak a legkisebb kölyök nekifutott a függőleges, vastag törzsnek. Mellső lábai széles ölelő mozdulatokkal húzta, hátsó lábai összes körmével kapaszkodva tolta fel, a duci kis testét. Fejét felfele szegezte, csak a mozgás örömét élvezte. Gyors határozott, lendületes mozgással elérte az első elágazást. Onnan mehetett volna vízszintesen is egy vastag ágon, de ő nem ezt választotta. Megrészegülve a teljesítménytől megint egy felfelé növő ágra pattant és folytatta az araszolást. Újabb elágazás következett és megint csak feljebb mászott. Kezdtem aggódni. Ilyen magasan még sose volt, kb. négy méter körül és még mindig felfelé haladt. Hívni kezdtem. Megállt és lenézett keresve, honnan jön a hang.

Észrevette a mélységet, leült, mozdulni se mert, nyávogni kezdett. Szívhez szóló segélykérő nyávogás volt. Odavittem a nagylétrát, és a fának támasztottam. Azon az ágon még én sem voltam, mert magasan a létra tetejénél kezdődtek az elágazások. Nekem az már ijesztően magasnak tűnt. Kapaszkodni se nagyon tudtam, ezért a létra tetejéről tisztán látszott, hogy esélyem sincs elérni. Még kétszer olyan távol volt, mint én a földtől. A szívem majd megszakadt miközben beszélgettünk. Én csalogattam, ő miákolt és nem mozdult. Hosszú idő telt el, attól féltem ránk sötétedik és leesik a kimerültségtől. Csüggedten ültem a létra tetején amikor apukám hazaért a munkából.

- Húúú – lelkesen kiabáltam:

- Apaaa, nézd hol vagyok!

- Szia, látom, ügyes vagy. – mondta és bement a lakásba.

Reméltem majd kijön megnézni mit csinálok, de nem, leült vacsorázni. Éreztem nem megy másként, segítséget kell kérnem.  A legédesebb hangomon kezdtem a mondókámat. Meséltem mi történt, de mire odaértem, hogy a cica azóta is fent van a fán, nem tud lejönni már potyogtak a könnyeim.
Apám kezében megállt a kanál. Komolyan rám nézett és megkérdezte.

-Most ezzel azt akarod mondani, hogy másszak fel és szedjem le?

-Igen, lécci.

-Azért ezt a pár falatot még bekaphatom?

-Hát, ha muszáj…

Végre elindult a fa felé.

-Tényleg jó magasan van, de hát macska, le tudna jönni.

-Látod, hogy nem tud, órák óta ott sír egyhelyben.

És apám elindult fára mászni. Addigra anyu és mami is ott termett, szurkoltak apámnak, hogy melyik ágra lépjen és melyikre ne. Féltünk, le ne törjön az ág alatta. Sikerült elérnie a cicát. Megfogta a grabancát, de mindkét keze kellett a lemászáshoz, ezért az inge alá csúsztatta. Kapaszkodott a cica rendesen a mellkasába. Ezt később mi is láttuk, amikor fürdés után megmutatta a karomnyomokat.
           Szerencsésen leértek és átvehettem. Magamhoz ölelve boldogan szaladtam vele a szobába. Aznap velem aludhatott.
           Másnap ismét kezdődött az almafa hancúr. Láttam elkerüli a nagy ágat, nem is arra mászkál. Megnyugodtam. Késő délután egy messziről jövő nyávogásra lettem figyelmes, elindultam a hang irányába és rémültem vettem észre, hogy a kiscicám a fa tetején üldögél. Rohantam szólni anyunak és megtudakolni mik a kilátások, ha aput ma is felugrasztjuk az almafára.
Tanakodásunk közben a drágalátos kismacskám, a lábam köré tekeredve, hízelegve dorombolt.
Le tudott jönni magától is.