- Durbincs! – szólt apukám
- Nem durbintok – válaszolná a cirmosom, ha megszólalhatott volna emberül
Apuról, aki annyira nem volt oda a cicákért, el nem tudtam képzelni, hogy érzelmi kapcsoltban kerülhet bármelyikükkel is. A hízelgő Cirmoskámnak mégis sikerült levennie a lábáról.
Apám esténként munka után fáradtan rogyott a fotelba. Nem igazán volt kedve semmihez. Borozgatott, rejtvényt fejtett, pipázott. Olyan füstöt eregetett maga körül, hogy a szobában alig lehetett megmaradni. Cirmoska az ablakban ülve várta a szellőztetés idejét. Apu széthúzta a sötétítőfüggönyt, kitárta az ablakot. Cirmos rövid kurrogással üdvözölte és belibbent a szobába. Egyenesen az előmelegített fotelbe. Mire a szellőztetés véget ért ő már összegömbölyödve békésen szunyókált. Apu megpróbált ráijeszteni, szép lassan ereszkedett az öblös foteljába és várta mikor ugrik arrébb a macska. Igen ám, de cicám meg éppen eleget szobrozott az ablakpárkányon ahhoz, hogy most némi nehézség kibillentse a lelki békéjéből. Ezért egy kicsit hátrébb húzódott. Hátát a fotelnek támasztva, négy lábát az összes körmeivel apám fenekének szegezte. Apu is szerette a kihívást, tetszett neki, hogy a cica nem adja fel, ezért megosztoztak. Egy idő után mindkettőjüknek szűkössé vált a hely. Ahogy apa hátradőlt, Cirmos úgy szivárgott ki az oldalánál bele az ölébe. Ahogy érzékelte a tágas öblöt a kellemes meleget azonnal dorombolni kezdett. A rejtvényfejtést hamarosan átvette a terápiás macskasimogatás, a cica kéjesen nyújtogatta a nyakát, tekergette a fejét, bújt apám tenyerébe. Persze beszélgettek is. Ahányszor megszólította, annyiszor kapott rá választ kurrogó mély hangon. Innen lett a neve, Durbincs.
Tudom szerette ezt a cicát, bár sose ismerte volna el.
A macskák egyik szenzációs tulajdonsága, hogy azokkal is meg tudják magukat szerettetni, akik erre nem is számítanak.