Gyerekéveim alatt, szüleim felügyeletével, nem nőtt látványosan a létszám. Az ivartalanítás természetes volt. Azért az emberi logika kijátszására van egy történetem.
A kandúrok elmennek a háztól, ha párzási idő van. Ezért akkori tudatlanságomba a nőstény műtétjét helyeztük előtérbe. Megkímélve magunkat a kiscica inváziótól. A kandúrok egy-egy akció után, hazajönnek. De! Nem rögtön és sajnos elég sok sérüléssel.
A környékünkön másoknak is volt cicájuk. Senki sem tartotta lakásba zárva őket. Nekem is természetes volt, hogy a macska kinti állat. Ha beengedtem a szobába ahhoz trükköznöm kellett, a szemfüles nagymamámmal, aki kikergette, ha összetalálkoztak.
Cirmos kandúromat sikerült jól elkényeztetnem, bújós hízelgő, de élénk és óvatos cica volt. Egyszer nem jött haza evés időre és másnap se meg a többedik napon se. Körbejártam a környéket. Élve, vagy halva csak megtalálom. Sehol senki se látta, én se. Több hét szomorú várakozás után többször megsiratva, el kellett fogadnom a tényt. Történt vele valami. Elveszett a kedvenc cirmosom. Már három hónap telt el és még mindig szomorúan nézegettem azokat a helyeket, zugokat, ahol régen annyira szeretett pihenni. Nagyon hiányzott.
Egyszercsak ismerős nyávogásra lettem figyelmes:
HAZAJÖTT <3 <3 <3 SEMMI BAJA!!!
A nagyobb meglepetés azután következett. A virágágyásban, kandúrkámtól pár méterre egy idegen cica üldögélt. Szép formás, tarka. Kicsit bizalmatlanul méregetett, kurrogott néhányat. Erre megelevenedett a közeli bokor és három pici cica szaladt elő a mamijukhoz. Szóval az én hős kandúrom meghozta a családját.
Szerencsémre a szüleim is meghatódtak, így lettem sok-macskás.