Gyerekkoromban, rengeteget sétáltam anyukámmal. Gyalog mentünk vásárolni, vagy csak úgy színes leveleket gyűjteni vadgesztenyét szedni. Kertes házban laktunk, kertünk végén kezdődött az erdő. Sok-sok séta, sok-sok emlék.
A sorsdöntő sétám nyolcéves koromban történt. Néhány utcányira lakott tőlünk egy néni, forgalmas út mellett, pici házikóban szegényesen éldegélt. Az utcáról bebámulva a kis gondozott kertecskébe észrevettem két kis cirmost, ahogy önfeledten hancúroztak a napsütésben. A néni meglátta ahogy bámészkodok és megszólított:
-Szeretnél kiscicát? Neked adom, te olyan jó kislánynak látszol.
Végem volt. A látvány és a dicséret teljesen elvarázsolt. Anyu még váltott néhány szót a nénivel majd nehéz szívvel tovább indultunk. Bár cicát haza nem vihettem, de megígértük, többször jövünk meglátogatni őket.
Napokig másra sem tudtam gondolni, csak hogy megérinthessem a puha selymes bundácskát. Már régebben is fel-fel villant, hogy szeretnék saját kisállatot dédelgetni. Ezek a cicák valóságosak voltak és rám vártak. Anyukám a világ legkedvesebb, melegszívű, engedékeny és egyszem lányát nagyon szerető édesanya volt. Most legnagyobb döbbenetemre nem hagyta magát rábeszélni a macska tartásra. Könyörögtem, sírtam, hisztiztem, jó voltam meg minden, ami csak egy nyolcévesnek eszébe jut, ha nagyon akar valamit. Anyu szép türelmesen elmagyarázta mekkora felelősség egy pici állatról gondoskodni és nem csak akkor, amikor éppen kedvem van. Persze folyamatosan duruzsoltam, puhítottam, ígérgettem mindenfélét. Két hét telt el és semmi reményem nem maradt. Emlékszem, ahogy egy sámlin ültem és ölemben a képzeletbeli cicámmal, simogattam a levegőt. Ekkor, pont ekkor, mondta anyukám:
-Jó, legyen. Menjünk el a nénihez.
Végig izgultam, aggodalmaskodtam az egész utat.
-Ugye megvannak még?
-Ugye nem adta oda másnak?
-Ugye nem lett bajuk?
-Hogyan fogok választani közülük?
Persze arra nem gondoltam, mekkora csatát vívott az édesanyám a háttérben, mert apám és nagymamám nem kedvelték a macskákat. Én viszont azon a napon boldog macska tulajdonos lettem. Mindjárt kettőé. A nénike ugyanis azt mondta, nem lehet a testvéreket elszakítani egymástól amúgy is unatkoznának a másik nélkül.
Ebből az ötven éves történetből is kitűnik, milyen egyszerű egycicás kívánságból, többszörös macska tulajdonossá válni egy szempillantás alatt.
